Sokáig úgy gondoltunk a valóságra, mint valamire, ami eleve készen van. Független a megfigyeléstől, változatlan a figyelemtől. A művészetet is ebbe a keretbe helyeztük: befejezett tárgyként, amely rögzített jelentést hordoz, és értelmezésre vár. Ez a szemlélet a modern fizika megjelenésével kezdett elmozdulni. A kvantumelmélet szerint egy részecskének a megfigyelés előtt nincs meghatározott állapota. Lehetőségek tartományaként létezik, és csak az interakció hoz létre konkrét kimenetet. Ez a felismerés nem pusztán tudományos részlet, hanem alapvetően átalakítja azt, ahogyan magát a valóságot értjük.

Az érintés filozófiája hasonló módon közelít a művészethez. Egy műalkotás önmagában nem hoz létre jelentést, és hatása soha nem garantált. Az, hogy mi történik, attól a jelenléttől függ, amely találkozik vele. Figyelem nélkül a mű feloldatlan marad. Nem hiányzik, hanem eseményként marad inaktív. A fizikában ezt a megvalósulás-pillanatot összeomlásnak nevezik. A művészetben Tactusnak nevezhető: annak a pillanata, amikor a figyelem és a mű kapcsolatba lép egymással. A valóság mindkét esetben nem előre adott. Megtörténik.

Egy kvantumrendszer egyszerre több lehetséges állapotot hordoz. Egy műalkotás hasonló módon működik. Mielőtt találkozás történne, egynél több lehetséges rezonanciát tart magában. Ezek nem a tárgy belsejébe rejtett üzenetek, hanem olyan lehetőségek, amelyek megjelenéséhez jelenlét szükséges. Különböző nézők, különböző pillanatok és különböző figyelmi minőségek eltérő kimeneteket engednek létrejönni. A megfigyelés nem semleges. A fizikában a mérés megváltoztatja a rendszert. A művészetben a figyelem alakítja azt, ami láthatóvá válik. A néző nem kész tartalmat fogad be. A figyelemmel részt vesz az esemény létrejöttében. A mű csak ebben a viszonyban válik aktuálissá. Ez nem azt jelenti, hogy bármi megtörténhet, hanem azt, hogy a mű nyitott marad mindaddig, amíg találkozás nem történik.

Egy műalkotást ezért nem érdemes zárt egységként érteni. Potenciális kapcsolatok mezejében működik. Amikor figyelem van jelen, valami megjelenhet: elmozdulás, rezonancia, válasz. Amikor a figyelem hiányzik, a mű változatlan marad, de eseményként befejezetlen. A néző ebben az értelemben nem értelmező, aki jelentést keres, hanem résztvevő egy helyzetben. Nem az értelmezés számít, hanem a rendelkezésre állás. Van, amikor a találkozás létrejön. Van, amikor nem. Az érintés filozófiája ezeket az állapotokat Tactusnak és Retractusnak nevezi: a kapcsolat megjelenésének és felfüggesztésének. Mindkettő a mű létezéséhez tartozik.

Az érintés átmenetet jelöl. Egy lehetőség aktuálissá válik. A fizikában ez az átmenet visszafordíthatatlan. A művészetben ugyanez igaz. Amikor egy mű valóban megérint valakit, valami elmozdul, még akkor is, ha ez az elmozdulás finom és csendes. Ehhez nincs szükség intenzitásra vagy érzelmi túlfűtöttségre. Szinte észrevétlenül is végbemehet, mégis megváltoztatja annak az állapotát, amivel találkoztunk. És amikor az érintés nem történik meg, semmi sem vész el. A mű elérhető marad. A csend nem törli el a lehetőséget, hanem megőrzi azt.

A valóság nem független attól, ahogyan közelítünk hozzá. A figyelem aktív szerepet játszik. Figyelni nem ítélet vagy elemzés, hanem annak megengedése, hogy valami megjelenjen. Ebben az értelemben a figyelem teremtő. Nem hozzáad tartalmat, hanem lehetővé teszi a megtörténést. Amit valóságnak nevezünk, ezen a folyamaton keresztül bontakozik ki.

A műalkotás sűrített lehetőségként létezik. Nem követel választ. Vár. Amikor valaki figyelemmel találkozik vele, egy meghatározott valóság jön létre — olyan, amely csak abban a pillanatban létezik, és soha nem ismételhető meg ugyanúgy. A valóság ott kezdődik, ahol a jelenlét belép. Ez a találkozás az érintés. És talán ezt nevezzük valóságnak.

Sokáig úgy gondoltunk a valóságra, mint valamire, ami eleve készen van. Független a megfigyeléstől, változatlan a figyelemtől. A művészetet is ebbe a keretbe helyeztük: befejezett tárgyként, amely rögzített jelentést hordoz, és értelmezésre vár. Ez a szemlélet a modern fizika megjelenésével kezdett elmozdulni. A kvantumelmélet szerint egy részecskének a megfigyelés előtt nincs meghatározott állapota. Lehetőségek tartományaként létezik, és csak az interakció hoz létre konkrét kimenetet. Ez a felismerés nem pusztán tudományos részlet, hanem alapvetően átalakítja azt, ahogyan magát a valóságot értjük.

Az érintés filozófiája hasonló módon közelít a művészethez. Egy műalkotás önmagában nem hoz létre jelentést, és hatása soha nem garantált. Az, hogy mi történik, attól a jelenléttől függ, amely találkozik vele. Figyelem nélkül a mű feloldatlan marad. Nem hiányzik, hanem eseményként marad inaktív. A fizikában ezt a megvalósulás-pillanatot összeomlásnak nevezik. A művészetben Tactusnak nevezhető: annak a pillanata, amikor a figyelem és a mű kapcsolatba lép egymással. A valóság mindkét esetben nem előre adott. Megtörténik.

Egy kvantumrendszer egyszerre több lehetséges állapotot hordoz. Egy műalkotás hasonló módon működik. Mielőtt találkozás történne, egynél több lehetséges rezonanciát tart magában. Ezek nem a tárgy belsejébe rejtett üzenetek, hanem olyan lehetőségek, amelyek megjelenéséhez jelenlét szükséges. Különböző nézők, különböző pillanatok és különböző figyelmi minőségek eltérő kimeneteket engednek létrejönni. A megfigyelés nem semleges. A fizikában a mérés megváltoztatja a rendszert. A művészetben a figyelem alakítja azt, ami láthatóvá válik. A néző nem kész tartalmat fogad be. A figyelemmel részt vesz az esemény létrejöttében. A mű csak ebben a viszonyban válik aktuálissá. Ez nem azt jelenti, hogy bármi megtörténhet, hanem azt, hogy a mű nyitott marad mindaddig, amíg találkozás nem történik.

Egy műalkotást ezért nem érdemes zárt egységként érteni. Potenciális kapcsolatok mezejében működik. Amikor figyelem van jelen, valami megjelenhet: elmozdulás, rezonancia, válasz. Amikor a figyelem hiányzik, a mű változatlan marad, de eseményként befejezetlen. A néző ebben az értelemben nem értelmező, aki jelentést keres, hanem résztvevő egy helyzetben. Nem az értelmezés számít, hanem a rendelkezésre állás. Van, amikor a találkozás létrejön. Van, amikor nem. Az érintés filozófiája ezeket az állapotokat Tactusnak és Retractusnak nevezi: a kapcsolat megjelenésének és felfüggesztésének. Mindkettő a mű létezéséhez tartozik.

Az érintés átmenetet jelöl. Egy lehetőség aktuálissá válik. A fizikában ez az átmenet visszafordíthatatlan. A művészetben ugyanez igaz. Amikor egy mű valóban megérint valakit, valami elmozdul, még akkor is, ha ez az elmozdulás finom és csendes. Ehhez nincs szükség intenzitásra vagy érzelmi túlfűtöttségre. Szinte észrevétlenül is végbemehet, mégis megváltoztatja annak az állapotát, amivel találkoztunk. És amikor az érintés nem történik meg, semmi sem vész el. A mű elérhető marad. A csend nem törli el a lehetőséget, hanem megőrzi azt.

A valóság nem független attól, ahogyan közelítünk hozzá. A figyelem aktív szerepet játszik. Figyelni nem ítélet vagy elemzés, hanem annak megengedése, hogy valami megjelenjen. Ebben az értelemben a figyelem teremtő. Nem hozzáad tartalmat, hanem lehetővé teszi a megtörténést. Amit valóságnak nevezünk, ezen a folyamaton keresztül bontakozik ki.

A műalkotás sűrített lehetőségként létezik. Nem követel választ. Vár. Amikor valaki figyelemmel találkozik vele, egy meghatározott valóság jön létre — olyan, amely csak abban a pillanatban létezik, és soha nem ismételhető meg ugyanúgy. A valóság ott kezdődik, ahol a jelenlét belép. Ez a találkozás az érintés. És talán ezt nevezzük valóságnak.