Ez az egyetlen hét az évben, amikor nem kell haladni. Nem azért, mert az ember elfárad, hanem mert egyszerűen megszűnik a kényszer. A napok nem kérdeznek, a naptár nem sürget, és senki nem vár választ arra, hogy mi lesz a következő lépés. Két ünnep között a „majd januárban” még nem kifogás, hanem természetes állapot. Ilyenkor a megállás nem visszalépés, csak szünet. Nem kell jobb verziót faragni magunkból, nem kell értelmet keresni minden napban, és nem kell célt adni annak, ami egyszerűen csak létezik.

Ez az az időszak, amikor rendes magyar módjára mindent megeszem, amit mások már nem akarnak. A maradék sütit, a tegnapi bejglit, a „már senkinek nem kell” falatokat. Aztán persze felszedek pár kilót, mint a picsa, januárban meg káromkodva állapítom meg, hogy ezt most le kell dolgozni. De közben pontosan tudom: megérte. Ez is része ennek a hétnek, a következmények nélküli túlzás illúziója, ami pár napig még működik.

Nem sietek sehova, semmi nem tol előre. Az esték széthúzódnak, az idő elveszti az élét. Van, hogy késő éjszakáig, néha egészen reggelig pornót nézek, aztán közben egyszer csak elalszom. Na és? Mikor máshol férne ez bele, ha nem most. Nem magyarázom, nem mentegetem, egyszerűen megtörténik, mint minden más ebben az időszakban.

Az idő ilyenkor máshogy működik. Nem tol előre, nem kér számon, nem emlékeztet arra, hogy le vagyunk maradva. Csak jelen van, csendesen, és hagyja, hogy a napok egymás után elcsússzanak. A mozdulatlanság nem döntés kérdése, hanem adottság. Nem kell választani a pihenést, mert magától megtörténik. Ez a hét nem fejlődni akar, hanem megengedni, hogy semmi se történjen.

A „semmi különös” ilyenkor hirtelen elfogadható válasz lesz minden kérdésre. Nem kell magyarázni, miért nem történt semmi, és nem kell siettetni a következőt. Ez az idő nem kér tőlünk figyelmet, teljesítményt vagy irányt. Talán éppen ezért válik ritkává és értékessé: mert nem akar belőlünk semmit, csak hagyja, hogy legyünk.

Ez az egyetlen hét az évben, amikor nem kell haladni. Nem azért, mert az ember elfárad, hanem mert egyszerűen megszűnik a kényszer. A napok nem kérdeznek, a naptár nem sürget, és senki nem vár választ arra, hogy mi lesz a következő lépés. Két ünnep között a „majd januárban” még nem kifogás, hanem természetes állapot. Ilyenkor a megállás nem visszalépés, csak szünet. Nem kell jobb verziót faragni magunkból, nem kell értelmet keresni minden napban, és nem kell célt adni annak, ami egyszerűen csak létezik.

Ez az az időszak, amikor rendes magyar módjára mindent megeszem, amit mások már nem akarnak. A maradék sütit, a tegnapi bejglit, a „már senkinek nem kell” falatokat. Aztán persze felszedek pár kilót, mint a picsa, januárban meg káromkodva állapítom meg, hogy ezt most le kell dolgozni. De közben pontosan tudom: megérte. Ez is része ennek a hétnek, a következmények nélküli túlzás illúziója, ami pár napig még működik.

Nem sietek sehova, semmi nem tol előre. Az esték széthúzódnak, az idő elveszti az élét. Van, hogy késő éjszakáig, néha egészen reggelig pornót nézek, aztán közben egyszer csak elalszom. Na és? Mikor máshol férne ez bele, ha nem most. Nem magyarázom, nem mentegetem, egyszerűen megtörténik, mint minden más ebben az időszakban.

Az idő ilyenkor máshogy működik. Nem tol előre, nem kér számon, nem emlékeztet arra, hogy le vagyunk maradva. Csak jelen van, csendesen, és hagyja, hogy a napok egymás után elcsússzanak. A mozdulatlanság nem döntés kérdése, hanem adottság. Nem kell választani a pihenést, mert magától megtörténik. Ez a hét nem fejlődni akar, hanem megengedni, hogy semmi se történjen.

A „semmi különös” ilyenkor hirtelen elfogadható válasz lesz minden kérdésre. Nem kell magyarázni, miért nem történt semmi, és nem kell siettetni a következőt. Ez az idő nem kér tőlünk figyelmet, teljesítményt vagy irányt. Talán éppen ezért válik ritkává és értékessé: mert nem akar belőlünk semmit, csak hagyja, hogy legyünk.